Miért szőke a szőke herceg?

Mostanában elég gyakran merültem el a Disney mesék világában és kénytelen voltam rájönni, hogy immár semmi sem állíthat meg abban, hogy egyszer véglegesen felnőjjek. Egyre többször nevettem el magam ugyanis a helyzetek abszurditásán, és egyre többször fűztem hozzá a történethez olyan megjegyzéseket, hogy “Ugyan már, be ne vedd!”  Hogy ez tulajdonképpen kinek szólt, azt magam sem tudtam. Talán magamnak? Vagy egy képzeletbeli gyerekhez beszéltem, akivel megpróbáltam megértetni, hogy ha felnő, nem lesz minden habos torta? Vagy legalábbis elő fog fordulni, hogy nem szőke a herceg (honnan ered ez az egész??), előbb-utóbb azt is észreveszi majd, hogy az ő apukája nem király vagy törzsfőnök, sőt, az is megesik majd néha, hogy a gonosz nem jár pórul, legalábbis  a főcím végéig semmiképp.

Miközben tehát én is büszkén állítom mindenkinek, hogy márpedig én szeretem a meséket és történetesen van, hogy a szabad két órámat “valós” mesehősök társaságában töltöm és nem a Facebook “Te melyik Disney  hercegnő?” alkalmazásával bíbelődök, amíg ki nem jön az a hölgyemény, aki a legközelebb áll a szívemhez; észrevettem, hogy már nem hiszek el mindent. Tragikus. Vagy inkább pragmatikus? Ugyanis csupa olyan kérdés vetődött fel bennem, ami anno eszembe sem jutott, most meg egyre csak csúsztak ki a számon. S miközben barátnőmet szórakoztattam ezekkel az észrevételeimmel, aki a hasát fogta nevettében – “Hogy jutnak ilyenek az eszedbe?”-, tényleg elmerültem ebben a képzelt kvízben. A kérdések például a Pocahontas közben ezek voltak: Hogy van az, hogy már az indián lányok is epilláltak? Hogy értették meg egymást Poachontas és John Smith már az első perctől fogva, ha a leányzó még életében nem látott fehér embert, nem hogy angolul beszélt volna? Pocahontas vajon milyen hajbalzsamot használ? (Most komolyan…Ne mondja nekem senki, hogy a Nagy Folyó vizétől csillog ennyire.)

Körülbelül a hajbalzsam kérdésénél adtam fel, egyrészt, mert barátnőm megkért rá, másrészt meg én is úgy láttam, hogy jobb, ha felhagyok a válaszok keresésével. Ezek a mesék ugyanis azért lettek kitalálva, hogy elfeledtessék az emberrel, hogy milyen a rideg valóság. Nem tehetnek róla. Az már csak szépséghiba, hogy kiskorában az ember úgy érzékeli, hogy a kettő, mese és valóság, egy és ugyanaz. Aztán később meg olyanok jutnak eszünkbe, hogy “Ha én elhagyom a cipőmet a bálon, tuti, hogy nem kapom vissza!”, “Én miért nem találkozom egy beszélő patkánnyal, aki rittyent nekem egy hamisítatlan francia vacsorát?” vagy “Rólam miért nem derül ki, hogy Minden Oroszok Cárjának leszármazottja vagyok?”.

No, de így megy ez. Az ember felteszi a kis kérdéseit, aztán vagy megtalálja a válaszait vagy nem. Tulajdonképpen én is megbékéltem azzal, hogy ezekre a kérdésekre nem szükséges választ kapni. Főleg, mert mesét azért nézünk, hogy újra gyerekek lehessünk, az más kérdés, hogy az ember nem tudja elfelejteni, hogy gyűlnek az évek a háta mögött. Egy dolog azért még mindig érdekel: Miért lett szőke a szőke herceg?